Anita (igazából nem így hívják) szomorú és magányos volt, amikor eljött hozzám. Az ősbizalom korán kiveszett belőle, a világot sötétnek, hidegnek és fenyegetőnek érzékelte, önmagát pedig semmirevalónak. Kudarcot kudarcra halmozott az egyetemen, a siker elkerülte. Félt a terápiával járó szenvedéstől, és a visszautasítástól. Nem először járt pszichológusnál, és eddigi tapasztalatai – mondjuk így – vegyesek voltak.
Az első találkozás során döbbenten vette tudomásul, hogy egy-két kör kopogtatás EFT-vel feloldja izomfeszültségeit, és megszünteti gyomorfájását. A második terápiás ülésre ébredező bizalommal jött el. Belement a játékba, hamar megtanulta az alapszabályokat. Ekkor a jutalma egy mély belátás volt, rájött, hogy az egyik kínzó és folyton visszatérő betegsége voltaképpen védekezés a szorongást okozó helyzetek elkerülése végett. Ezek a tünetei megszűntek, és nem is tértek vissza. Az alvása is rendeződött, végre el mer aludni. Elmúlóban az évek óta halmozódó kialvatlansága.
A legutóbbi találkozásunk során, mint már többször is, a védtelen, gátlásos kicsi lány nevében kopogtattunk, múltbeli események kapcsán. A vége felé egyszer csak döbbenten azt mondja: „Úristen, mennyi negatív kötöttséggel és hiedelemmel korlátozom magam!”
Nagyszerű, ezzel lehet dolgozni.
A következő bevezető “mantra” használatát javasoltam neki: „Noha feszengek, mert megkötnek a régi hiedelmek, mégis mélyen és teljesen elfogadom és szeretem magamat.” Ezt Anita kiegészítette egy félmondattal: „… és megengedem, hogy megértsem magamat.” (Gyakran használom ezt a megfogalmazást, és a tanítványaim szívesen átveszik.)
Ezután szabadjára engedtem az intuiciómat, és így folytattuk: „Feszengek a régi kötöttségeim miatt. Kinőttem a régi ruháimat. Már felnőttem. Ezek a régi ruhák jók voltak rám. Megvédtek. Védtek a hidegtől. Védtek a bántástól. Szükségem volt rájuk. Hálás vagyok nekik. De most már szorítanak. Nem hagynak szabadon mozogni. Most már felnőtt vagyok. A múlt elmúlt. Meg tudom védeni magamat. Már nincs szükségem a régi kötöttségeimre. Kinőttem a régi ruháimat. Már én választom a ruháimat. Olyan ruhákat választok, amilyeneket akarok. Olyan ruhákat, amelyek lazák. Amelyekben szabadon tudok mozogni. Szabad vagyok. Én választok.”
Mély sóhaj… Ellazultan, szó nélkül üldögéltünk egy-két percig, ahogy nagy energiamozgások után szokott történni. Ekkor felállt, kinyújtózkodott, és felkiáltott: „Hihetetlen! Sokkal szabadabbnak érzem a testem! Úgy érzem, mintha megnőttem volna!” És csakugyan, szemmel láthatóan nőtt…