A fiam már igen jól tudott angolul, amikor először kiment Angliába dolgozni, de azért nyitva tartotta a fülét, és szabadidejében lendületesen szótárazott. Akárki akármit is mond, a beszéd és az írás szavakkal történik. A hétköznapi társalgás persze, fontos, de messze van az igazi nyelvtudástól.

Két év után már csaknem tökéletesen beszélte a gyerek a nyelvet, csak a kiejtése volt némileg magyaros. Olykor azonban elengedte magát, és szinte ijesztő pontossággal idézte fel a művelt angol kiejtést. Tehát tudta, el volt raktározva az agyában.

Megkérdeztem tőle, miért nem beszél mindig hibátlan kiejtéssel? A válasza meglepett.

Anya, én nem vagyok angol! Nem akarok pont úgy beszélni, mint ők!

A nyelv nem csak a hétköznapi kommunikáció eszköze. Amikor egy nyelvet mélyebben elsajátítunk, sajátunkká válik, beépül indentitásunkba, formálja önazonosságunkat. Amikor külföldre költözünk, előbb-utóbb felmerül a dilemma, hogy milyen mértékben akarunk azonosulni a helyi közösséggel, mennyire tartunk távolságot. Ha azt akarjuk, hogy elfelejtsék, “gyüttmentek” vagyunk, akkor igyekszünk minden nüanszot utánozni. Ha inkább megtartjuk magyar identitásunkat, miközben részeivé válunk a helyi társadalomnak, akkor akár hangsúlyozzuk is az idegenes kiejtésünket.

Élt valamikor Budapesten egy Brachfeld Szigfrid nevű német rádiós újságíró. Jó humorú ember volt, a Rádiókabaré felfedezte. Hosszú évekig konferanszié volt a kabaréban, külön humorforrás volt az, ahogy a magyar nyelvet törte. Ismertem Frédi bácsit. A való életben kifogástalanul beszélt magyarul.

Spread the love
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.