Olykor megkeresnek emberek, akiknek semmi sem sikerül, rájuk tört a depresszió, és elment a kedvük az élettől. Ilyesmi nehéz pillanatokban mások fejében is megfordul, ám szerencsére a többség egyedül, vagy segítséggel túlteszi magát rajta. Vannak azonban olyanok is, akik úgy érzik, lehetetlen változtatni, másképp élni. Ez, a “reaktív” depresszió, alig elviselhető, súlyos teher.
Akit nem szeretettel vártak a világra, akit az anyja zavaró tényezőnek tekintett, akit ütöttek-vertek, vagy tárgyként használtak a saját kielégülésük végett, az nem tanulja meg szeretni, tisztelni, de még csak elfogadni sem önmagát.
Biológiai háttér
A modern agykutatási vizsgálatok kimutatták, hogy azoknak az agyában, akik kiskoruktól rendszeresen tanultak zenét, az úgynevezett corpus callosum, a két agyféltekét összekötő idegrost-köteg sokkal vastagabb, mint az átlagemberé. Ez világosan bizonyítja, hogy a tanulás fizikai értelemben is fejleszti az agyat. Ez visszafele is igaz. Ha egy képességet, tulajdonságot nem fejlesztünk, az alapjukat képező idegrostok, nyúlványok nem sokasodnak, és nem kapcsolódnak egymáshoz.
Ezek a szabályszerűségek az önmagunkkal kapcsolatos tudásra is állnak.
Mi következik ebből?
Első látásra az, hogy nosza, gyakoroljuk az önelfogadást. Ilyen logikán alapulnak azok a módszerek, amelyek öndícsérettel, önszeretettel kapcsolatos mantrák és megerősítések ismételgetését írják elő.
Ha ez ilyen egyszerű volna! Hányan számoltak már be nekem csalódottan arról, hogy az önszuggesztiós megerősítések mit sem segítettek nekik.
Nincs ezen mit csodálkozni. A születéstől fogva átélt rossz, bántó, kellemetlen tapasztalatok is fejlesztik az agyat, azt erősítik folyamatosan, hogy semmire sem jó az illető. Aki ezt alaposan megtanulta, az ennek megfelelően fog viselkedni.
Van, aki „kimutatkozik” a társadalomból. Magához hasonlókhoz csatlakozik, akik elfogadják őt, és nem tekintik magukra nézve kötelezőnek a társadalom szabályait.
És van, aki lélekben összezsugorodik. Számára bárki, és mindenki tekintély, akivel összehozza a sors, hiszen ő maga semmire sem jó. Ki van szolgáltatva a körülötte lévőknek.
A negatív önképet fenntartó idegrendszeri kapcsolatok és idegrostok nem épülnek le maguktól. Ha ilyen embereket ráveszünk, hogy pozitív megerősítéseket ismételgessenek, ezzel ellentmondásba kergetjük, ami felerősíti a szorongásaikat, és a bűntudatukat.
Ez ismét egy komoly dilemma. Ha az EFT szokványos receptjének megfelelően ezekkel a negatív élményekkel kezdjük a munkát, akkor a felbukkanó rengeteg rossz élmény kétségeesésbe kergetheti a segítséget várót. Még rosszabbul érezheti magát, mint előtte.
Mi tehát a kiút?
Először is, védőhálót kell kifeszíteni, a meglévő jó élményekből. Előkeresni a múltból mindazt, ami jó volt, kellemes volt, akármilyen jelentéktelennek is tűnik. Beszélni, naplót írni ezekről, és igen, „kopogtatni”, miközben róluk gondolkozik, vagy beszél az illető. Meg kell erősíteni a jó tapasztalatokat. Tanulja meg önmagáról, hogy igen, mindennek ellenére képes kellemesen és jól érezni magát, és igen, voltak jó teljesítményei.
Ha ezt elkezdtük, utána lehet rátérni a felzaklató élményekre, azokra is csak távolról, általánosságban.
Nem gyors folyamat ez – az értéktelenség, életképtelenség érzése sem egyik napról a másikra alakult ki. Felszínre kerülnek a titkok – a „jó” titkok is. Apránként kiderül, hogy amit rácsnak hitt az ember, az csak árnyék, és odakint mindenkire egyformán süt a Nap.
Ha tetszett a cikk, iratkozz fel a hírlevélre is:
Köszönöm Ida! megtaláltam,úgy érzem ezt számomra írta.
A továbblépéshez viszont kérem a segítségét,szükségem van az útmutatására…!
Szeretettel üdvözli Bea