Sandra zenetanár szakos volt, és egyik alaptárgya a “funkcionális zongora”. Mindenkitől, aki komolyan foglalkozik zenével, elvárják, hogy képes legyen énekkari, egyszerűbb zenekari partitúrákat első látásra transzponálni, és lezongorázni. Sandra azzal a panasszal érkezett, hogy nem megy neki a zongorázás, mert nagyon remeg a keze. Emiatt már komolyan gondolkodott azon, hogy otthagyja az egyetemet, noha nagyon szeretne tanítani. Léteznek született, szenvedélyes pedagógusok, ő is ezek közé tartozik.

Susan Stewart festménye

Az első találkozást rendszerint azzal indítom, hogy megkérem a tanítványt, csukja be a szemét, és pásztázza végig a testét a feje búbjától a talpáig, majd sorolja fel, milyen kellemetlen érzéseket, netán fájdalmat észlel. Sandra keze erősen remegett. Ezt bizonyította a behunyt szemű teszt is. Ráadásul nagyon fájt a feje, a szubjektív skálán 10-ből 6-ra osztályozta a fejfájás intenzitását.

Nem szoktam ajtóstul rohanni a házba, ezért a fizikai tünetekkel kezdtük a kopogtatást, a kézremegéssel. “Noha remeg a kezem, és ez akadályoz a zongorázásban, mégis, képes vagyok mélyen és teljesen elfogadni magamat.” Három kör után nagy sóhajjal ellazult. Ellenőriztük a kézremegést, elmúlt. Megtapasztalta, hogy a módszer – noha első alkalommal nevetségesnek tűnhet – de használ, és talán-talán lehetséges a siker. Ez nagyon fontos: Sandra, mint oly sokan mások, többször járt orvosoknál, háromféle gyógyszert adtak neki a (látszólag) különböző panaszaira: depresszióra, szorongásra és álmatlanságra. Egy alig húszéves fiatal lány, aki gyógyszerek garmadáját szedte…  Ám ezektől alig lett jobban. Ezért eleinte úgy állt hozzá az EFT-hez, hogy “na, ezt is kipróbálom, ártani nem árt”.

A legutolsó zongoravizsgája katasztrofálisan végződött. Végig iszonyúan érezte magát, a feladatokat nem tudta megoldani, ráadásul a tanár undokul viselkedett vele (ő legalábbis így érzékelte). Megkértem, mesélje el nekem a vizsgázás napját, percről percre, attól a pillanattól, amikor reggel felébredt. Azt is kértem, hogy amint beleéli magát az eseményekbe, ha valamilyen negatív érzelmet tapasztal, azonnal szóljon. Nem célunk, hogy újból átélje a szenvedést, ezért amint érezte, hogy kezdődik a szorongás (vagy, mint később kiderült, sokféle egyéb érzés), rögtön hozzáláttunk a kopogtatáshoz.

Nem meglepő, hogy úgy emlékezett: ahogy kinyitotta reggel a szemét, már a vizsgán járt az esze, és szorongani kezdett. Rögtön kopogtattunk erre, amíg el nem múlt a szorongás. Végigvettük a reggelit, amikor is összeszorult a gyomra. Ezen is dolgoztunk. Képzeletben elindult az egyetemre, a buszon még rendben volt, az utcán is, addig, amíg be nem fordult a sarkon, és meglátta a Zenei Intézet épületét. Ekkor ismét egy kört kopogtattunk. Belépett az épületbe… kinyitotta a terem ajtaját… leült, és ekkor ismét kezdődtek a viharos indulatok.

Az, amit szorongásnak, álmatlanságnak, depressziónak gondolt ő is, és a kezelőorvosai is, erőteljes érzelmeknek és indulatoknak bizonyultak. Ő maga csodálkozott el legjobban, amikor rájött, mennyi mindent érez – bizonytalanságot, félelmet, irigységet, szomorúságot, haragot, bizalmatlanságot, dühöt, hogy csak egy néhányat említsek. Valamennyi érzelmet feldolgoztuk, több mint egy órát tartott ez a munka. Amikor befejeztük, újból végigvettük a napot, és ha maradt még valami negatív érzés, arra ismét kopogtunk.

Ezen az első órán nem foglalkoztunk az érzések eredetével, az később következett. Sandra kézremegése teljesen megszűnt, és azóta sem jelentkezett (évente egyszer-kétszer beszélünk, jól van). A nyugtatók szedését is abbahagyta. Maradt még munkánk azért, még két óra kellett ahhoz, hogy a problémák ősjeleneteit megtaláljuk, és “kikapcsoljuk a pánikgombokat”. De erről majd máskor írok.

Spread the love
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.