Az érzelmek olykor álcázzák magukat. A harag és a szomorúság kéz a kézben járnak, egymást váltják. A melankólia sokszor ádáz dühöt takar. A lámpaláz sem mindig az, aminek hiszik.

Jorge fiatal mérnök, az a megtiszteltetés érte, hogy a vállalat vezetőinek ő mutathatta be csoportjának új fejlesztését. Ahogy közeledett a bemutató időpontja, úgy lett egyre idegesebb. Ha csak rágondolt a szereplésre, izzadni kezdett, a szeme káprázott, és ájulás környékezte. Minthogy ez az esemény a jövője szempontjából igazán fontos volt, rászánta magát, hogy segítséget keressen.

2010 februárjában a történelem egyik legerősebb földrengése rázta meg Chilét. A lakott területek többségét érintette a katasztrófa. A földrengés után önkéntesként jártam iskolákba, hogy a tanároknak megtanítsam az EFT alapjait, ekkor kezdtem használni egy egyszerű tesztet, amely jól méri a poszttraumatikus stressz hatását. Mivel a PTSD (post-traumatic stress disorder) tünetei nem különböznek más pszichés problémák tüneteitől, ezért sokaknak fogalmuk sincs róla, hogy valójában ez a bajuk. Ezért valamennyi hozzám forduló chilei tanítványommal kitöltetem a tesztet. Így tettem Jorge esetében is.

A PTSD teszt azt mutatta, hogy a fiatalembernek a földrengés élményére vonatkozóan vannak mérsékelt poszttraumatikus tünetei. Amikor megbeszéltük az eredményt, Jorge egyszer csak azt mondja: a földrengés nem okozott nekem különösebb megrázkódtatást, különben is, átéltem már egy hasonlót gyerekkoromban is (1985-ben is volt egy nagy földrengés). Viszont, ahogy így visszagondolok – folytatta – , a cunamiriadó alatt csakugyan megijedtem!

A nagy földrengést ugyanis egy héttel később két erős utórengés követte, amelyek során a partvidéken, a mi városunkban is cunamiriadót hirdettek. Hatalmas volt az ijedtség. Néhány éve bemutattak egy filmet, amelyik azt modellezte, hogy milyen károkat okozna a Valparaisoi öbölben egy cunami – a feltételezett szörnyűségekre mindenki emlékszik.  Sokan a tenger felé vezető egyirányú utcákon megfordultak a kocsijukkal, és szembehajtottak a forgalommal. A többség egymást taposva, lóhalálában rohant fel a meredek utcákon. Ezt tette Jorge is, a barátnőjével.

Úgy gondoltam, előbb megszüntetjük Jorge PTSD-jét, azután rátérünk a lámpalázra. Először is a gyerekkorában átélt földrengés élményét vettük sorra. Ez nagyon megijesztette, a legintenzívebb érzés, amire visszaemlékezett, a magára maradástól való félelem volt, amiről kiderült, hogy valójában álcázott halálfélelem. Ahogy beleélte magát a helyzetbe, arról számolt be, hogy összeszorul a mellkasa és a gyomra, és remeg a keze. Ez arra vallott, hogy Jorge elsősorban paraszimpatikus idegrendszeri tünetekkel reagál a stresszre. Néhány kör kopogtatással megszüntettük ezt a félelmet, és rátértünk a mostani földrengés, majd a cunami eseményeire.

A fejvesztett menekülés során teljesen átvette a vezetést az idegrendszer ősi rétege, amely a túlélésért felel. A megváltozott tudatállapotban erősen rögzültek az emléknyomok, az emlékezetében összekapcsolódtak a futással járó fiziológiás tünetek (oxigénhiányra jellemző szemkáprázás, izzadás, remegés) a környezettel, a tömeggel, amely nem engedte őket elég gyorsan haladni. Agresszív indulatok kerítették hatalmukba Jorgét, ütni szeretett volna. A többi embert ellenségnek érzékelte. A felnőtt, civilizált énje ugyanakkor szégyellte magát ezek miatt a primitív indulatok miatt. Dolgoztunk tehát az indulataival, találtunk gyermekkori helyzeteket, amikor hasonlóan reagált, azokkal is foglalkoztunk, végül az egész összetett érzelmi viharra vonatkozó érzéseit vettük sorra.

Két óra hosszat foglalkoztunk a földrengések, és a cunami keltette poszttraumatikus tünetekkel, míg Jorge teljesen lenyugodott. Ekkor elővettük az eredeti problémát, a prezentációval kapcsolatos lámpalázat. Mentálisan elpróbáltuk a helyzetet, a felkeléstől az előadás végéig. Nem volt sok dolgunk. Kiderült, hogy a cunami során a tömeggel kapcsolatban keletkezett ellenséges érzelmek (szociális fóbia), amelyeket – civilizált ember lévén – nem tudatosított korábban, okozták a lámpalázat. Voltaképpen azért gátolta önmagát, mert félt, hogy nem fogja tudni uralni a közönség, a sokaság által keltett negatív érzelmeket. Most, hogy ezeket megszüntettük, már alig akadt dolgunk a prezentációval kapcsolatban. Mint utóbb kiderült, az előadás simán ment, és többet nem jelentkezett a lámpaláz.

 Utóirat: a cunamiriadó szerencsére vaklármának bizonyult. A fotón nem a mi városunk látható.

Spread the love
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.