Tegnap és ma egész nap a blogjaimmal bajlódtam.

Át akartam helyezni az egyiket, átirányítást kértem volna a másikra. Elolvastam sok leírást, megnéztem, kijegyzeteltem oktatóvideókat. Leveleztem ügyfélszolgálatosokkal. De a dolgok nem pontosan úgy vannak, ahogy leírják, és a szavak lehet, hogy mást jelentenek, mint az angol-magyar szótárban. Summa summárum: elegem lett az egészből.

Már több mint húsz éve tanulom a számítástechnikát, egyre többet tanulok, és egyre kevesebbet tudok, legalábbis ez az érzésem. Düh, utálat, elkeseredettség tört fel bennem. De mielőtt lezártam volna a gépet, és itthagytam volna a teendőim listáját kipipálatlanul, eszembe jutott, hogy nekem aztán nincs jogom efféle indulatokban dagonyázni, hiszen azt tanítom, hogy miként lehet ezeket csillapítani. Azt kell tennem, amit tanítok: kopogtatni!


Csináltam is egy kört, miközben kavarogtak bennem a dühös érzelmek, méreg, szemrehányás a kockafejű programozóknak. Nem sokat ért. Hülyének, és tehetetlennek éreztem magam. Na, helyben vagyunk! Én egy hülyével, akit elutasítok, mert tehetetlenkedik és értetlenkedik, nem szívesen tárgyalok. Mit lehet tenni? Megpróbálni elfogadni. És annak mi a módja?

A „kopogtatás” első lépése, hogy megfogalmazzuk a problémát, ez esetben a probléma az, hogy hülye vagyok a számítástechnikai dolgokhoz. A második: MÉGIS elfogadom és szeretem magamat. Vagyis közelítek ahhoz, akivel tárgyalnom kell – ezesetben önmagamhoz! Ha elutasítom önmagamat, akkor nem fogok szóba állni magammal. Ez kézenfekvő. Tehát:

Bevezető mondat, miközben kopogtattam a karate ponton: „Noha utálom, hogy nem vagyok képes megoldani ezt az egyszerű feladatot, mégis, megbocsátom ezt magamnak.” Másodszorra egy kicsit változtattam: „Noha utálom, és idegesít, hogy nem vagyok képes elintézni ezt az egyszerű hülyeséget, mégis, elfogadom és szeretem magam, mert nem ettől leszek okos és szép.” (A humor nagyon hasznos!) A harmadik változat: „Noha nem tudom megoldani ezt a feladványt, mégis, nem ezen múlik, hogy szeressem és elfogadjam magamat.”

A többi pontokon felváltva kopogtattam:

Szemöldök: Hülye vagyok.

Szemsarok: Nem vagyok hülye.

Szem alatt: Hülye, aki mondja.

Orr alatt: Nem ezen múlik.

Áll: Nem vagyok hülye.

Kulcscsont: Nem érthet mindenki mindenhez.

Kar alatt: Nem vagyok tökéletes.

Fejtető: Csak Isten, ha van, tökéletes.

 Ezen megnyugodtam. Adtam magamnak tíz perc pihenőt, pedáloztam a sztepperen, kiszellőztettem, befűtöttem a szobát, és elkezdtem valami mással foglalkozni. Később megittam egy kávét, leültem a géphez, és öt perc alatt megoldottam a feladványt.

Spread the love
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

One thought on “Ne add fel! Kopogtass.

  1. Sokszor nem tudjuk, miért nem mennek úgy a dolgok, ahogyan szeretnénk, ahogyan ezt meg is érdemelnénk… a kollégáinkra, férjünkre vagy az idöjárásra fogjuk – s nem gondolunk arra, hogy bennünk a görcs. Szó szerint. Oldjuk föl! Mindenki jól jár vele, leginkább mi magunk… 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.