Döbbenten nézett rám a párom, amikor első közös szilveszterünkön a tizenkettedik sípszóra vigyázzba álltam, és egy bús nótát kezdtem énekelni. Ölelésre tárt keze a levegőben maradt, és csak állt, magányosan. Ő volt az egyetlen külföldi a szilveszteri buliban, és úgy nézegetett körbe, mint a panoptikumban.
Azután olyan szilveszterek jöttek, amikor én voltam az egyetlen magyar a társaságban. Senki nem törődött velem, amint picit sértődötten, csendben ácsorogtam, magamban dúdolva, miközben a többiek medveölelésekkel és forró csókokkal kívántak egymásnak boldog újévet.
Ez réges-régen történt, már nem jutna eszembe szilveszterkor a Himnuszt énekelni, fontosabb a szeretteim ölelése. A Himnusszal együtt a balsorsot is leráztam magamról.
A magyar “balsors” újratermelődésének egyik oka meggyőződésem szerint a Himnusz. A gyerekek az óvodától kezdve azt tanulják a felnőttektől, hogy ez a dal valamiért nagyon-nagyon fontos. Amikor énekeljük, vagy hallgatjuk, olykor, ugye, a hideg futkos a hátunkon a meghatottságtól. Hipnotikus transzállapotban vagyunk. A verbális szuggesztió, a szavak varázsa ilyenkor különösen erős, bevésődik a lelkünkbe.
Mit is tanulunk meg nagyon mélyen, nagyon alaposan a Himnuszból?
Mindenekelőtt azt, hogy alapvetően rosszak vagyunk, hiszen hatalmas büntetést kaptunk, amit már levezekeltünk, a későbbi rosszalkodásainkat is beleértve. Továbbá ki vagyunk szolgáltatva egy nálunk erősebb akaratnak. Tőle függ, hogy biztonságban leszünk-e, és lesz-e elég ennivalónk. Vagyis olyanok vagyunk vele szemben, mint a gyerekek, és nincs beleszólásunk a sorsunkba.
Tényleg ez a legjobb, amit beleszuggerálhatunk a gyerekeinkbe? Szerintem nem. Tényleg himnuszt kell énekelni újévkor? Szerintem nem. Tudtok-e olyan országról, ahol újévkor az ország himnuszát éneklik?
Végezetül minden kedves olvasómnak erőt, kitartást és jó egészséget kívánok.