Norita karcsú, fiatal nő. Az arca feltűnően sápadt. A földet nézi, az ajka melletti mély redő szenvedést tükröz.

– Elegem van! – mondja. – Tízéves korom óta egyfolytában pszichológusokhoz és pszichiáterekhez járok. Beszedtem már egy tonna tablettát, de nem használt. Egy éve abbahagytam a dohányzást és a gyógyszereket, mert már kibírhatatlanul éreztem magam. De továbbra sem vagyok jól.

– Most hogy érzed magad? – kérdem. Erre sorolni kezdi a bajait, van neki, sok.
– Állj, állj! Most, ebben a pillanatban hogy érzed magad? – Nora újból kezdi a panaszai felsorolását.
– Nórácska, várj egy picit. Majd mindenre sort kerítünk. Ezeket már sokszor, sok helyen elmondtad, igaz? Biztos meg is untad. (Nóra elneveti magát, bólogat.)

– Most csak ülj nyugodtan, kényelmesen. A talpad simuljon a padlóhoz. – (Miközben ezeket az instrukciókat mondom, a beszédem lassul, és a hangom halkul.)
– Ha akarod, becsukhatod a szemedet, de nyitva is tarthatod. – Nóra szeme lecsukódik, feje kissé hátrahanyatlik. Mindkettőnk légzése lassul, ami az egymásra hangolódást jelzi. Egy-két perc elteltével kinyitja a szemét, és felemeli a fejét.

– Most hogy érzed magad?
Nora mosolyogva válaszol:
– Nyugodtabban, de fáradtan. Állandóan nagyon fáradt vagyok.
– Ühüm, és gondolom, rosszul alszol, ingerlékeny vagy, és nem tudsz koncentrálni.
Elképedve néz rám, és hevesen bólogat.

Norát a testvére hozta el hozzám, akivel korábban sikeresen együttdolgoztunk, ismerem a család tragikus történetét. Nem nehéz megtippelni, mi baja lehet: poszttraumatikus stressz.
– Teleragasztottak címkékkel, igaz? Borderline, és hasonlók…
Nevet, és hozzáteszi:
– Igen, igen! És bipolár is!
– Ne törődj ezzel. Poszttraumatikus stressz-szindromában szenvedsz. Ez olyan, mint amikor vészhelyzetben beragad a vészcsengő. Az idegrendszered akkor is veszélyre készül, amikor minden rendben van. Akivel ez történik, állandó készenlétben él.
– Hát ez az! Pontosan ezt érzem! – mondja fellelkesülve Nora. Folytatom:

– Aki állandóan valami katasztrófát vár, annak a figyelme erre van kihegyezve, nem tud mással törődni. Nem mer elaludni, és ha a fáradtságtól mégis elalszik, az álma felületes, könnyen felriad. Ezért aztán állandóan kialvatlan. Nem csoda, ha nem tud koncentrálni. A kommunikációja romlik, hiszen nem tud odafigyelni másokra, ezért konfliktusokat gerjeszt maga körül.
– Ez mind így van! Könnyen dühbe gurulok, veszekszem és kiabálok. Nagyon szégyellem.

– Nem kell szégyellni. Az idegrendszeri vészreakció során az agykéreg kikapcsol, nem tudod kontrollálni a viselkedésedet. A következőt tehetjük: helyére rakjuk a beragadt vészcsengőt. Megkeressük azokat a traumákat, megrázkódtatásokat, amelyekre így reagáltál. A hozzájuk tapadó indulatokat, a szükségtelen reakciókat leépítjük a kopogtatással – ez akupunktúra, tűk nélkül –, végre kipihened magad, és a dolgok megváltoznak.

Ismét megkérdezem, hogy érzi magát.
– Egy kicsit nehéz a légzésem.
– Hol érzed ezt pontosan a testedben?
Öklét a szegycsontjára helyezi.
– Ha a nehéz légzés érzése egy tárgy lenne, mi lenne az? (Már az elején megfigyeltem, hogy Nora a kinesztetikus érzékelési típusba tartozik, ezért kérek tőle ilyen asszociációt.)
Nora elgondolkodik egy pillanatra, a tekintete ide-oda jár a padlón, aztán hirtelen elmosolyodik, és közli:
– Egy pamutgombolyag!

Rákérdezek a gombolyag színére, tapintására, méretére. Jókora gubanc, szerencsére sok színes, puha fonalból áll össze. Rendben. Norát megkérem, hogy utánozzon – később is ráérünk arra, hogy elmagyarázzam az EFT működését, most “helyzet van”.

[nbox type=”notice”] – Noha teljesen össze van gubancolódva ez a nagy gombolyag, mégis, talán, esetleg képes vagyok kihúzgálni a szálakat, és rendberakni.  Ez a „tételmondat”, az emlékeztető, amelyeket a kopogtatási pontokon ismétlünk (én is vele kopogtatok): „Ez a színes gombolyag”. Aztán improvizálok, és felderül az arca, amikor azt mondom: „Ezekből a szép színes fonalakból valami szépet fogok kötni, vagy horgolni”. Kopogtatunk néhány kört. Amikor befejezzük, mélyet sóhajtunk, és iszunk egy-egy korty vizet. Nóra láthatólag teljesen ellazult, meg sem szólal. Hagyom, aztán rákérdezek, most hogy érzi magát?

– Elmúlt a nehéz légzés! És tudod, mi jutott eszembe? Hogy régen én festettem! Festeni tanultam, és imádtam a festést!
Nagyszerű! Ez egy váratlan ajándék, a kiutat jelentheti Nora bajainak labirintusából.
– Megvannak még az eszközeid, az állvány, a paletta?
Lelkesen bólogat.
– Hát akkor javaslom, szerezz be ecseteket, vásznat, festéket, és láss munkához!
Elkomorul.
– De hát régen volt, amikor tanultam festeni, nem tudok rendesen.
– Ahá! Lássuk csak, csináljunk egy kört ezzel.

– „Noha nem vagyok tökéletes, nem tudok úgy főzni, mint a szomszédasszony, nem tudok úgy énekelni, mint a nővérem, nem tudok úgy festeni, mint Michelangelo, csak Isten tökéletes, mégis, senki más nem tud pont úgy festeni, mint én”. [/nbox]

Nora teljesen felderült, az arca kisímult, a nehéz légzés megszűnt. Abban maradunk, hogy legközelebb elkezdjük keresni a „gubancait”, és addig is, hozzákészülődik a festéshez.

Spread the love
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.