Szenvedtél valaha “energiavámpírtól”? Olyan ember miatt, aki idődet, energiádat leszívta, és kibillentett az egyensúlyodból? Catherine története segít megszabadulni a “vámpír” okozta stressztől.

A világról szerzett valamennyi információ érzékszerveinken keresztül éri el agyunkat. Még a matematikusok sem csupán számítógép módjára gondolkodnak. Az elvont fogalmak rögzülését érzéki asszociációk segítik az agyban. Ezért lehetséges, hogy komoly emberek, mint a pszichoterapeuták olyanokat kérdezzenek nem kevésbé komoly pácienseiktől, hogy “ez a szomorúság mi lenne, ha tárgy lenne? Milyen színe, alakja, tapintása lenne?” A páciens először megdöbben, de többnyire hamar, és határozottan válaszol a látszólag bolond kérdésekre.

Ha a matematikusok gondolkodásában szerepet játszhatnak a metaforák, a művészekében aztán igazán!

Caterine (43 éves, és nem ez az igazi neve, a személyazonosságára utaló adatokat töröltem) táncosnő, koreográfus. Egy pályázaton elnyerte a lehetőséget, hogy tanfolyamot tartson színinövendékeknek, és a betanított darabot többször is előadják. Hónapokon keresztül keményen dolgozott, a balettnövendékekhez képest bumfordi  színésztanoncoknak újból és újból bemutatta a lépéseket, tartásokat, mozgásokat. És ez mind nem volt elég: besegített Rodolfónak, a művészeti képzések vezetőjének elkészíteni a tánctanítás programját.

A főpróba előtt egy héttel azonban beütött a krach. Egy mozdulat bemutatása során derékszögbe hajolva maradt. Lumbágó! Ágynyugalom, injekciók, fájdalom. A testi fájdalom mellett a lelki: nem vehet részt a főpróbán, sem az előadásokon. Kollégái és főnökei mind nagyon kedvesen és együttérzően reagáltak, kivéve Rodolfót, aki már korábban is furcsán viselkedett, megjegyzéseivel „égette” Caterine-t a diákok előtt, és amikor látogatók érkeztek az egyetemre, a Caterine próbáiról készült videók helyett a saját munkáit akarta bemutatni nekik. Most, hogy Caterine lesérült, az első reakciója az volt, „Nem szégyelled magad?”.

Caterine-nel telefonon át dolgoztunk. A legerősebb érzelem először a félelem volt, a félelem attól, hogy Rodolfo a háta mögött tönkreteszi hónapok munkáját. A félelem fizikai megnyilvánulásaként nehéz légzést, és mellkasi nyomást említett.

Amint elkezdtük a kopogtatást, a félelem sajnálattá változott, változatlan intenzitás mellett (4-es, a szubjektív skálán).  Néhány kör után csökkent a sajnálat, és egyszer csak felkiáltott: ez már nem sajnálat, hanem düh! Ugyanakkor fájdalom jelentkezett a jobb karjában és a jobb lábában. Ezen elcsodálkozott. „Mi, táncosok nem szoktunk odafigyelni a fájdalomra, észre sem vesszük” – mondta.

Ellentmondásos dolog ez. A táncos legfőbb eszköze a teste. Hogy lehet, hogy elhanyagolja, figyelmen kívül hagyja a jelzéseit? Caterine először tudatosította magában ezt az ellentmondást.

Azt javasoltam, hogy a következő megerősítő mondat legyen ez:

„A fájdalmak ellenére mélyen és teljesen szeretem és elfogadom a testemet.”

Három kör kopogtatás után hallom, amint Caterine azt mondja: „Bbbbrrrrrrrrrrrr…”. Zsibongást, és megkönnyebbülést érzett, mintha tehertől szabadult volna meg. Ugyanakkor megint jelentkezett a düh, ezúttal a torkában érzett „követ”.  A „kő” émelygéssel járt együtt. A megerősítő mondatnak ezt javasoltam: „Noha a dühtől émelygek, mégis, minden okom és jogom megvan arra, hogy dühös legyek.”

Caterine, ezt hallva, elsírta magát.

„Van ennek így értelme?” – kérdeztem. „Abszolút!”- válaszolta zokogva.

Az első körben sírva kiabálta: „jogom van, hogy dühös legyek.” Majd lecsillapodott, de még két kört kopogtatott, miközben ezt a mondatot kiabálta. Végül elcsöndesedett, és felkiáltott: „Hú, mennyire mérges voltam!”.

A teste zsiborgott, érezte, ahogy erősödik a vérkeringés korábban fájó karjában és lábában. Körbeugrándozott a szobában, kimozogta magából a maradék feszültséget.  A telefonon át hallottam, amint „hú”, „haaaa”, „búúúú”, és hasonlókat kiabált.

A végtagfájdalmai elmúltak, viszont úgy érezte, mintha horog akadt volna a hátába.

„Mit látsz, ha erre gondolsz?”

„Mintha egy sötét pillangó kapaszkodna a hátamba, a trapézizom és a csigolya között.” (Caterine meglepően pontosan tudja azonosítani izmait, csontjait, ízületeit.)

„Nem… inkább egy rák… vagyis inkább denevér! Ez az, denevér!”

„Kire, mire emlékeztet téged ez a denevér?”

Néhány másodperc csönd után: „Rodolfora!” Meglepő fordulat, de nem jövünk zavarba.

A megerősítő mondat eszerint ez lesz: „Noha a hátamba csimpaszkodik Rodolfo, a denevér, mégis, mélyen, és teljesen elfogadom, és szeretem magamat.”

Caterine jókedvűen kopogtatott ezzel egy kört, majd pontosított: „Nem denevér. Vámpír a lelkem! Energiavámpír!” Ezen jót kuncogtunk, és folytattuk a kopogtatást. Caterine drámai hangon tremolózta: „Rodolfo, a váááámpíííír….”, végig, az összes kopogtatási pontnál. „Energiavámpír…. Hálátlan…. Vérszívó…. Rodolfo…. Vámpíííír…”

Egyre halkabban és lassabban ismételgette a szavakat. Végül csendesen annyit mondott: „Milyen szomorú is ez.”

A hányingert jelképező kődarabot már nem érezte a torkában. A fájdalmakból, indulatokból csak némi csendes rezignáció maradt. „De kár, hogy nem hívtalak előbb.  Most végre kapok levegőt, könnyebb a testem, tisztábban látok. Nem fáj semmim, csak a hátamon érzek még egy pici görcsöt, de a vámpír eltűnt.”

Egy héttel később folytattuk a munkát. Caterine kedve jobb lett, mint korábban, a kreativitása is felerősödött. Javult a vérkeringése, és bevallotta, hogy a férje is elégedett vele, mert már nem utasítja vissza fáradtságra panaszkodva. Ritkábban foglalkoztatta Rodolfo, már nem húzta fel magát miatta. „Fantasztikus a módszered, segíti a tudatosságot, és a racionalitást” – mondta végül.

Spread the love
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.